Ez a cikk nem a feminizmusról fog szólni és akinek mégis ez jut eszébe, annak most szólok, hogy vagy ne olvasson tovább, vagy ne kommenteljen, de ha mégis így tesz, akkor biztosan tudhatja, hogy legalább egy ember (yours truly) hülyének fogja gondolni.

Ezt azért fontos elmondani, mert nemhogy még mindig ott tartunk, hogy azon vitatkozunk, mi van a feminizmussal, hanem az utóbbi időben még erősödött is ez. Ráadásul most már a tényleg ismerjük a feminizmus minden szélső értékét, a szelíd egyenlő-munkáért-egyenlő bért-től a harcos minden-férfi-egy-állat vonalig, aminél biztosabb jele nincs annak, hogy ideje máshol túrni egy kicsit, mert nincs mihez mérni már. Aminek még kevesebb értelme van, az a feminizmus-ellenesség, kb ez olyan, mint mondjuk időjárás-ellenesnek lenni. Indítok is gyorsan egy jégeső-ellenes mozgalmat, lesz Facebook-page meg minden, akkor majd biztos nem bassza agyon Józsi bácsi házának tetejét Röjtökmuzsalyon, meg a termés is megússza. Ez amúgy különösen akkor vicces, amikor valaki innen pörög például a FEMEN-aktivistákon, aminél tényleg nehéz feleslegesebb faszságot kitalálni.

Különösebb elvi állásfoglalás nélkül azt nem nehéz belátni, hogy az nem teljesen frankó, ha két ember közül az egyiket permanensen negatíven diszkrimináljuk. Legyen szó a munkájáról, ahol kevesebb pénzt kap ugyanazért a tudásért. Vagy arról, hogy egy életközösségben az egyiknek járjon az általános alapjognak tekintett 8/8/8, a másiknak, ugyanebben a közösségben meg 16/2/6 legyen ugyanez. Ja, persze, tudom, mindenki tud ismerősnek az unokatestvérét, akinek a nője egész nap csak teng-leng, miközben a pasi halálra dolgozza magát, de azért valahogy mégis úgy van leginkább, hogy az általunk ismert világban a nők is, meg a férfiak is melóznak valami munkahelyen, amiért kapnak fizetést, amit aztán közösen elvernek LCD-tévére meg lakáshitelre. Az, hogy az egyik többet keres, az nem legitimálja azt, hogy akkor a másikat jobban lehet otthon szopatni, mert nem a munkamennyiség, hanem a lóvé különbözik.

A forradalmakkal leginkább az a baj, hogy az esetek egy jelentős százalékában, teljesen természetes módon persze, az nem nagyon van kitalálva, hogy akkor most mi lesz. Franciaországtól Ukrajnáig komoly gond (volt) ez. Nincs ez másként a hatvanas évek társadalmi forradalmaival sem és ami most megy, az ennek az egyenes következménye. Még mindig ott tartunk, hogy azon pörgünk, mit akar a forradalom, miközben már réges rég azon kéne agyalni, hogy akkor mi lesz utána.

Váltsunk konkrétabbra, egyben megmagyarázva a bevezetőt is. Engem, őszintén szólva már rég az érdekel, hogy akkor milyen is a modern férfi. Hogy működik, mit csinál. Megelőzve a kommenteket, miszerint amíg nincs kitalálva teljesen a modern nő, addig erre nem lehet válaszolni, a válaszom az, hogy de, lehet, mert sosem lesz olyan, hogy ki van találva. A modern nő jelenleg a heti negyven (ötven, hatvan) órát dolgozó ember, akinek ugyanúgy jár a pihenés, meg a szórakozás, mint a férfinak.

Advertisement

Az biztos, hogy egy relatív egységes kép nem látszik kialakulni már egy jó ideje, inkább számos rossz válasznak tűnő megoldás látszik. Nem érzem érvényesnek azt a verziót, hogy számoljunk fel minden eredményt és a férfi maradjon az, aki volt, keveset beszél, hamar üt, jellemzően kicsit részeg és enyhén hányásszagú, a nő meg kussol és takarít, meg gyereket szül. De az sem tűnik jónak, amire nem kevés nőismerősöm panaszkodik, hogy ha talpraesettebben viselkednek, akkor egy csomó pasi mintha lemondana a klasszikus férfiasságról és nettó puhapöcsként viselkedik, elhagyja magát. Nem én találtam ki ezeket, csupán hallom, sok helyről.

Ide sorolom azt is, mint állapot, hogy nem csak kapcsolati jelleggel, hanem már úgy ránézésre is erősen beszűkült a férfikép, és itt most kifejezetten nem arra gondolok, hogy reneszánsza van a szakállnak, mert az mintha inkább egy átmeneti jelenség lenne (tévedhetek), hanem arra is, hogy az elmúlt sok-sok évben számos, valaha klasszikus férfias elem került át a női oldalra, a térdnadrágtól a csizmán át a karcsúsított kabátokig, így a férfidivat mára egy erősen önmagába záródó dolog lett, amiből ha kilóg valami, akkor azonnal és nagyon könnyen sütik rá a "buzis" jelzőt, holott sokkal inkább van arról szó, hogy nehéz újat, eredetit alkotni egy ennyire lecsupaszított eszközkészlettel. Ha ma egy férfi végigmegy az utcán egy klasszikus lovaglócsizmában, akkor biztosan furcsa pillantásokat kap, miközben talán ez volt az a ruhadarab, ami egészen sokáig kifejezetten a férfiak privilégiuma volt, illetve közben meg ma is az, hiszen egyes szubkultúrákban, mint a motorosok, vagy a rockekerek (cowboycsizma), ez megmaradt praktikussága vagy jelzésértékűsége miatt.

Advertisement

Ebből persze úgy tűnhet, hogy visszasírom ezt, ami nem igaz, inkább csak megfigyelek és lehetséges válaszokat, meg irányokat keresek. Nem akarok semmit mondani arról, hogy merre kell menni, nem az én dolgom, nekem van erre egyfajta válaszom (vannak válaszaim), valahol nyilván a két véglet között, ami valami olyasmi, hogy férfi attól leszek, hogy felelősséget vállalok a tetteimért, egyenes vagyok, kiállok a nálam gyengébbekért, tisztelem a nőket, udvarias vagyok, meg hasonlók. Nem az határoza meg a férfiségemet, hogy hagyom a picsába a háztartást, az "ez a nők dolga" felkiáltással, hanem igazságosan kiveszem belőle a részem. Attól, hogy elmosogat, vagy betesz egy mosást, még senkinek sem száradt le a farka, különösen úgy, hogy azért a legtöbb férfi kénytelen ezt megtenni, hiszen nem mindenki él párkapcsolatban, a szennyest meg hazavinni anyádhoz azért tényleg nagyon, nagyon ciki: aki képes használni egy okostelefont, az, ha azt mondja, nem tudja, hogyan kell mosni, közönséges mód hazudik.

A végére persze befut Captain Obvious, mint a szögegyszerű konklúziót hozó hírnök: ideje volna nem azzal elbaszni az időt, hogy dzsinneket tuszkoljunk vissza a palackba, meg valami homályos (és alap nélküli) felsőbbrendűség-érzéstől vezérelve kitaláljuk, hogy merről fújjon a passzátszél, mert hát a passzátszél szarik rá magasról; hanem sokkal érdekesebb volna azzal törődni, hogy a megváltozott körülmények között nekünk milyen válaszaink vannak. Ha másért nem, akkor azért, mert ha kitör a zombiapokalipszis, akkor azt már tudjuk a filmekből, hogy előbb mindig azok hullanak el, akik szerint hangosan kiabálni, hogy nekünk mik az előjogaink, az hatásos fegyver. Valószerűbb példám is van: arra már én is emlékszem, hogy huszonöt éve bizonyos helyeken kifejezetten egészségre káros volt hangoztatni azt, hogy én vagyok a megyei párttikár, vagy ne adj isten, a párt főtitkára.